„A világot behálózó kábítószeres maffia ügynökei fülüket hegyezve, kabátjuk alatt csõre töltött minigéppisztolyt rejtve járják féltekénk benzingõzbe süllyedt nagyvárosait. A kutatók szemében félelem ül, mert a hálózatot mozgató nagyfõnökök könyörtelenül megparancsolták: derítsék ki, mitõl esett vissza '93-tól kezdve a drogfogyasztás. Miért nem fogy a marihuána, az LSD, a heroin? Ki áll az egész ügy hátterében? Mit jelent a titokzatos betûszó, az egyetlen információ, amit a felderítõk meg tudtak szerezni: minek a rövidítése...” az IRC?

Annak, aki még nem használta: az IRC egy hálózaton futó program. Segítségével on-line rendszerben beszélgethet a világ bármely szerverérõl minden felhasználó aki ugyanazon IRC-szerverre jelentkezik be. Bárki nyithat csatornát az IRC-n belül bármely témakörben, és ha valakit érdekel csatlakozik hozzá. Számunkra talán a #magyar csatorna fontos, amelynek a kollégiumból számos állandó vendége van.

Így elsõ olvasásra bizonyára érthetetlen, hogy mindez hogyan kapcsolódik a bevezetõben leírtakhoz. Elõször én is csodálkoztam, amikor azt láttam, hogy környezetemben hosszú órákat töltenek el emberek azzal, hogy vadidegenekkel beszélgetnek püfölve a billentyûzetet. Aztán én is kipróbáltam. Vesztemre.

Az elsõ éjszaka csak hajnali négyig voltam a monitor elõtt. Késõbb ez elcsúszott a kora reggeli órákig. És azt vettem észre, hogy mikor felkeltem az alvásból (reggelt igazán nem lehet írni ezen tevékenységem idejére...) ismét a billentyûzet felé nyúltam. Késõbb idegesség fogott el, ha szobatársaim dolgoztak a gépen, és eszetlenül kezdtem szabad terminál keresésébe. Érezhetõ volt a megnyugvás, amikor végre beírtam: /join #magyar. Persze egy idõ után ez nem elégített ki, és egyszerre több csatornán beszéltem, több nyelven. Iszonyú volt amikor egyszer hajnalban kiment a biztosíték a szintünkön: mintha kábítószer-elvonás tünetei jelentkeztek volna rajtam. Sokan nem értették miért jó egész nap értelmetlen dolgokról beszélni, ráadásul gépen keresztül. Egyszer az egyik legjobban bíráló barátom leült a gépem elé, míg én egy pillanatra kimentem a szobából. Több mint két órát volt bent az IRC-n, és a vége felé már nem is hallotta, ha hozzá beszéltünk, néha hangos kacagásokban tört ki. Õ is rászokott...

Elgondolkodtam, mi lehet az oka, hogy az IRC ilyen függõséget alakít ki. Közkézen forgott nemrég egy cikk az úgynevezett mail-betegséggel kapcsolatban. Nos, az IRC még rosszabb, mint a levelezés; itt nem elég, ha megírjuk mondanivalónkat és elküldjük, ezzel nincs elintézve, azonnal jön a válasz, ráadásul egyszerre több személytõl. De mit élvezünk ebben?

Ennyire kiéhezettek vagyunk a kommunikációra? A legtöbb IRC-zõ ezzel érvel. Távoli idegenekkel beszélget. Embereket ismer meg. Mindezt a saját szobájában (rosszabb esetben valamilyen számítógép-laborban...) Miért nem élõben? Sokkal nyíltabb mindenki az IRC-n - hallom a választ. Szóval a monitorban jobban megbízunk, mint hús-vér embertársainkban. Szép kis fejlõdés...

Bizonyára sokan ismerik az SF irodalom egyik új irányzatát, a cyberpunkot, és egyik meghatározó regényét, William Gibson Neurománc-át (Neuromancer). Nos, ebben egy olyan jövõkép jelenik meg, amiben létrejön az egész világot magába foglaló információs hálózat - az ún. mátrix - amelyre csatlakozáskor a belépõ teljesen elszakad saját valóságától, és új, csak az õ elméje és a hálózat által befolyásolt világba kerül. A könyvben leírt mátrix, a cyberspace InterNet néven már évek óta létezik. Az IRC egyre jobban kezd hasonlítani valamiféle kibertérre. Igaz, még nem éljük át valóságként az eseményeket, de már megjelentek a Neurománc-ban szereplõ Mesterséges Intelligenciákhoz hasonló képzõdmények, a „botok”, egyszerû, néhány szavas beszélgetésre alkalmas programok. A Neuromancer magyar fordításának készítõje egyébként lelkes IRC-felhasználó...

Az, hogy tényleg átéljük a számítógépes tevékenységeinket talán nincs is olyan messze. Manapság már nem számítanak újdonságnak az akár a PC-hez, akár komolyabb konfigurációkhoz csatlakoztatható virtuális valóság érzetét nyújtó „játékeszközök”, a mozgást érzékelõ kesztyûk, a másik világba belépést jelentõ, a fejre helyezhetõ „monitorok” (lásd pl. az Aerosmith klipjét, az Amazinget!). Az igazi valóságtól való elrugaszkodás ilyen formája persze kicsit költséges. Mint ahogy a drogok fogyasztása mindig is költséges volt. De az IRC ingyen van, és lehet, hogy ez csak a kezdet...

Úgyhogy ha azt veszed észre magadon, hogy napokat töltesz a monitort bámulva, akár csak ártatlan csevegést folytatva a hálózaton vadidegenekkel, akár az éppen sláger játék végigjátszásán kínlódva, kérlek gondolkozz el egy kicsit, van-e értelme. Nem lenne-e jobb igazi társaságba járni, bulikban ismerkedni, beszélgetni, vagy Doom-ozás helyett lemenni a haverokkal focizni, kosarazni, teniszezni, ping-pongozni? Tedd fel ezt a kérdést, és megtudod, elindultál-e már a lejtõn. A visszaút keserves, de nem lehetetlen megtenni...

Varga A. Csaba bevezetõmben is felhasznált írását idézném: „A szakértõk hajlamosak lebecsülni a számítógépes kábítószerezésben rejlõ veszélyeket. Úgy vélik a komputerkezelõ nem üt le senkit néhány forintért, nem randalíroz, nem csinál botrányt. Ennek a logikának csupán az a hibája, hogy nem veszi figyelembe: a virtuális realitás mákonya éppen az emberiség egyik legértékesebb részét, az igazi alkotó elitet igázhatja le, mindazokat, akik mindennapi tevékenységük, az alkotás folyamata során kapcsolatba lépnek a hálózattal. Azt pedig tudjuk, hogy fejétõl bûzlik a hal.” (A kiberpunk tündöklése és bukása, Galaktika 1992/6,7 (141,42. szám).

Lehet, hogy számodra ismeretlenek és érthetetlenek azok a problémák, amiket itt felvetettem. Ha így vagy vele, és a cikkbõl esetleg kedvet kaptál ahhoz, hogy valamelyik szerverre kapott loginod alatt beírd a három betût - I, R, C - akkor csak azt szeretném javasolni, amit a nagy Shaquille O'Neal-nek mondott egyszer egy icipici fiúcska:

Hotta